|
|
|
Reményik Sándor: Nem nyugszunk
Téli szél a tar ágakat fújja,
Mint az Isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.
Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött, véres kardját a magyarnak;
De míg minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa:
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,
Tiporhatják szűz tiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!
De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajakkal, lázadó vérrel,
Idézve menny s pokol hatalmait:
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!
Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák.
Ősi erdők ettől súgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szivek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.
Amíg élünk, ettől fájunk-égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölben,
Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít:
MI NEM NYUGSZUNK BELE!
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Trianonig lobogjon üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje,
NEM NYUGSZUNK BELE!
NEM NYUGSZUNK BELE!
|
