Siklósi András versei
|
|
Siklósi András: A 298-as parcellában
Szénfekete az éjszaka
öklét rázza száz kopjafa
Háborog a sok hős lélek
ma se talál békességet
Eltűnt a hold nincs egy csillag
áll az idő sose virrad
Véres könnyes néma gyász van
megfúlunk a hazugságban
Zúgó szélben nyirkos őszben
kószálok a temetőben
Fagyos a föld s az éjfélben
vadlúdcsapat húz az égen
Körülvesznek a bús árnyak
sorakozik a csont-század
Szemük lángol szívük dobog
úgy éneklik a Szózatot
Megindulnak rendületlen
lyukas zászló a kezükben
Jó őseink bölcsek bátrak
mentsétek meg dúlt hazánkat
Mert nincs jövőnk nincs otthonunk
menekülünk s egyre fogyunk
Javainkba ellenség ül
a mi fajtánk sírba szédül
Idegenek ócska férgek
habzsolják a dicsőséget
Tengernyi a tányérnyaló
áruló és magyarfaló
Gyengék vagyunk rongy rabszolgák
mindenünket elorozzák
Orcátlanul belénk kötnek
becsapnak és összetörnek
Bajainkkal nem törődnek
gúnyolják a szenvedőket
Öngyilkosságba hajszolnak
s hamvainkon mulatoznak
Kikaparják gyermekünket
eltapossák reményünket
Még múltunkat is ellopják
országunkat szétrombolják
Hova futunk miért félünk
meddig kell sötétben élnünk
Mért nem rázzuk le a terhet
mikor támad föl a nemzet
Így töprengek elmenőben
az éjféli temetőben
Ám a holtak nem felelnek
s fájó szívem jéggé dermed
De a lelkem most is lázad
Besorozom s harcba viszem
az érckemény kopjafákat
|
|
